„Hát így tett velem az Örökkévaló, amikor rám tekintett, és elvette meddőségem szégyenét!” Lukács 1:25
Annyira akart egy babát. Tudjátok, mindennél jobban vágyott egy saját gyermekre, akit szerethet, és a karjaiban tarthat. Egy gyermekre, akit megpuszilhat, aki hozzábújik, és akibe belefektetheti az életét.
De bármennyire erősen is imádkozott érte, imái megválaszolatlanok maradtak.
Miért utasította el Isten a kérését? Miért árulta el a saját teste? Miért maradt zárva a méhe?
A megbélyegzés és a szégyen, melyek mindenhová követték néha túl fájdalmassá váltak ahhoz, hogy elviselje őket. A gyermekek áldást jelentettek, és egy nő, aki nem szülhetett, nos… minden egyes baba, aki az ő kis közösségén belül született a szégyent erősítette benne.
Hűséges asszony volt, aki szerette az Urat… mégis éveken át szenvedett.
De figyeljetek csak! Nem Isten szégyenítette és alázta meg, hanem az őt körülvevő emberek. A saját közössége. Az a kulturális közeg nézte le a gyermektelen nőket, amelyben élt. Nem pedig Isten.
És mégis, a szívfájdalma, a megválaszolatlan imák miatti megtörtsége ellenére Erzsébet szilárdan hitt az Úrban.
Ezzel a csodálatos nővel kapcsolatban az érint meg legjobban, ahogyan reagál, amikor megtudja, hogy terhes. „Hát így tett velem az Örökkévaló.” Érzitek, hogy milyen gyengéd is ez? Erzsébet közel volt Istenhez. Egy szereteten alapuló, személyes kapcsolata volt vele. Sokáig várt, pontosabban évekig, és Isten megadta, amit kért.
Ő imádkozott, és várt, Isten pedig meghallgatta, és munkálkodott.
A várakozás, a könnyek és az imák hosszú évei alatt… Isten mindvégig munkálkodott, és saját képmására formálta Erzsébetet.
Talán Mária is ezért látogatta meg… Erzsébet megértette, hogy milyen az, amikor az emberek összesúgnak a hátad mögött, pedig ártatlan vagy. Szeretetteljes volt, és együttérző, telve kegyelemmel, és nem ítélkezett. Azért tudta megnyugtatni Máriát, amikor az emberek elkezdtek pletykálni róla, mert már előtte járt, és érezte a maró szégyenérzetet, amelyet a meg nem értés keltett benne. Erzsébet egy kicsit olyan volt, mint a fia, Keresztelő János… segített előkészíteni az utat.
„Nézd, a rokonod, Erzsébet is áldott állapotban van, és ez már a terhessége hatodik hónapja! Idős kora ellenére fiút fog szülni, pedig mindenki meddőnek tartotta! Látod, Isten számára semmi sem lehetetlen!” Lukács 1:36-37
Látod? Gábriel angyal Erzsébet példáját használja annak bemutatására, hogy Isten mire képes! Az, hogy „Isten számára semmi sem lehetetlen”, bizonyosságot nyert abban, amit Ő Erzsébet életében elvégzett.
Az életünk, a történeteink, mind Isten dicsőségére szolgálnak!
És micsoda történetet írt Erzsébet életében az Atya! Gondoljunk csak bele, hogy miből maradt volna ki, ha Isten azonnal megválaszolja a kéréseit! Nem. A várakozás a történet fontos részét alkotta, mert Ő valami sokkal jobbat tartogatott számára…
Talán az egészséged, vagy valami testi dolog az, ami szégyenbe hoz. Talán úgy jártál, mint Erzsébet, aki éveken át imádkozott a gyermekáldásért, csak hogy a váróteremben ragadjon.
Az én számomra ez a tanulási rendellenességem. Tudom, hogy milyen érzés töröttnek, sérültnek, megbélyegzettnek lenni… vagy Isten számára használhatatlannak. De még ha a világ meg is bélyegez minket, Isten akkor is tud használni, ha engedjük Neki. Az olyan címkék segítségével, mint meddő, sérült, vagy vénlány lehetőségünk van megmutatni Isten dicsőségét az életünkben; az Ő kezének csodálatos munkáját.
Akár a saját döntéseid következménye a szégyen, amit érzel, akár rajtad kívül álló körülményeké, Isten a javadra tudja fordítani az összetört szívedet, a sérüléseidet, és a fájdalmadat. (Róma 8:28) Ezt látom azokból a gyönyörű történetekből is, amiket megosztotok. Az Atya elképesztően gyönyörű történeteket ír az Ő szeretetéről és megváltásáról RAJTATOK KERESZTÜL. Ezek a történetek segítenek nekünk meglátni Isten munkáját a zavaros, sérült életünkben… Így emlékeztet arra, hogy nem hagyott minket magunkra.
Legyünk tehát olyanok, mint Erzsébet!
Fogjuk a fájdalmat, a szégyent, a próbákat, és engedjük meg, hogy általuk szerető és együttérző nővé váljunk! Engedjük meg Istennek, hogy gyászunkat vígságra fordítsa! (Zsoltárok 126:5)
Dicsőítsük meg Őt azzal az élettel, amellyel megáldott minket, és talán, amikor az emberek ránk néznek, látni fogják Isten varázslatos munkáját, és azt mondják: Isten számára semmi sem lehetetlen.
Beszéljük meg!
Volt már egy „Erzsébet” a te életedben? Hogyan használta őt Isten arra, hogy a szükség idején bátorítson?
Szeressétek nagyon Istent!
Angela
