Az elmúlt három év olyan volt számomra, mint egy mitológiai hős utazása az alvilágba. Szinte havonta éltem át egy balesetet, állandóan valamilyen betegséggel küzdöttem, anyagi veszteségekkel kellett szembenéznem, miközben a munkahelyemen a stressz nyomása egyre elviselhetetlenebbé vált. A családi kapcsolataim megrendültek, néhány barátomtól pedig szintén búcsút kellett vennem, mert elsodródtunk egymástól.

A legnehezebb mégis minden egyes alkalommal az volt, hogy a tükörbe nézzek.

Mert kudarcot vallottam az életem minden területén. Kudarcot vallottam mint gyermek. Mint testvér. Mint unoka, mint nagynéni. Mint vezető és mint szolgáló. Mint fordító, mint alkalmazott, mint munkatárs. A kudarcélmény annyira mélyen gyökerezett bennem, hogy amikor autóbalesetet szenvedtem, a fejreállt kocsiban az első gondolatom az volt, hogy ezzel milyen sok embernek okoztam csalódást.

Szerencsére a történetnek nem ez a vége. Istennél a történetnek sosincs itt vége – legalábbis sosem kell itt véget érnie. Nála mindig a kegyelemé az utolsó szó.

Teljesen mindegy, hogy mennyire mély gödörben vagyunk. Az is, hogy mások löktek oda minket, vagy magunknak ástuk. Isten lát minket – látja a fájdalmunkat, a kétségbeesésünket. Látja, mennyire elfáradtunk és mennyire sajog a lelkünk – néha mások, néha pedig saját magunk miatt.

Látta az én kétségbeesésemet és fájdalmamat is, és nem engedte, hogy azok határozzák meg az életemet. Lassan, de biztosan végigvezetett azon az úton, amelyen biztos menedékbe juthattam.

Ebben pedig nem kis szerepe volt annak, hogy ezekben az években folyamatosan részt vettem az SZNI tanulmányaiban – néha egyedül, néha másokkal közösen –, és a fordítások miatt a megszokottnál részletesebben kellett beleásnom magam az igei üzenetekbe.

Így megtapasztalhattam, hogy Isten igéje valóban élő és ható – élő és ható az én életemben is, és igazán megtartó ereje van, mert azt a hihetetlen és csodálatos kegyelmet közvetíti, amellyel Isten fordul bárkihez, aki segítségül hívja az Ő nevét.

Mert a legsötétebb időkben tudja igazán megmutatni, hogy Ő mennyire szeret, és milyen gyengéden emeli fel az elesettet.

Ebben a kemény és fájdalmas világban az egyetlen esélyünk az, ha mindennél jobban ragaszkodunk Istenhez. Ennek legjobb eszköze pedig az, ha az igéjét olvasva személyes kapcsolatot alakítunk ki vele, az SZNI pedig pontosan ebben segít.