“Emiatt úrrá lett rajtam a reménytelenség minden dolog miatt, amelyért fáradoztam a nap alatt. Mert itt van egy férfi, aki egész életében bölcsen, értelmesen és nagy hozzáértéssel dolgozott, és olyan valakire kell hagyja munkája gyümölcsét, aki a kisujját sem mozdította érte, mégis élvezheti. Bizony ez is hiábavalóság és nagy igazságtalanság! Mert végül is mi haszna van a nap alatt a halandónak abból, hogy egész életében keményen dolgozott és a lelkét gyötörte? Hiszen napjai tele vannak szomorúsággal, munkája vesződséggel, s még éjjel sincs lelkének nyugta. Bizony, ez is hiábavalóság!.” Prédikátor 2:20-23
A mai Igerészben arról olvasunk, hogy Salamon a munkája fáradozásairól panaszkodik. Arról beszél, hogy keményen dolgozik, beleadva tudását és bölcsességét azért, hogy hivatását betöltse, aztán halála után valaki más fogja élvezni munkája gyümölcsét. Ki az közülünk, aki valamilyen formában nem tapasztalta meg Salamon szavainak keserűségét? Valószínűleg mindegyikünkkel megtörtént már, hogy befektettünk egy bizonyos dologba, vagy egy személybe, hogy aztán rájöjjünk az eseményekből, a viselkedésekből vagy akár szavakból, hogy a tőlünk telhető legjobb mások számára nem volt elég jó… Hányan tapasztaltunk már olyat, hogy beleadtuk mindenünket egy dologba, aztán a végén ott álltunk üresen és lehangoltan. Ismerek valakit, akinek hasonlóan megvolt a maga “salamoni” tapasztalata.
Férjemmel együtt ismertük meg ezt a férfit, aki képes volt egy egész hallgatóságot lenyűgözni a részletekbe menő mesélőtehetségével, lebilincselő modorával és kontinenseket átívelő hőstetteivel. Teljesen meglepődtünk, amikor egy társasági összejövetel közben ez a férfi félrevonult, és egy rövid, de szokatlanul komor hangvételű beszélgetés során feltárta előttünk lelki gyötrelmét.
Munkája miatt sokat utazott és az év nagy részét otthonról távol töltötte, egy-egy útja néha hetekig eltartott. Amikor a gyerekei elkerültek kollégiumba, rádöbbent, hogy igazából nem ismeri őket, úgy jellemezte őket, mint idegeneket. Évtizedeken át tartó utazásai alatt felesége azzal töltötte ki idejét, hogy a családot gondozta, barátságokat alakított ki és önkéntes szociális munkákba temetkezett. Amikor a férfi munkaprogramja lazább lett, egyre kevésbé találta helyét a felesége életében. Miközben beszélt, észrevettük, hogy a korábbi természetes csillogás, ami mosolygó szemeit jellemezte, teljesen eltűnt. Ehelyett lelkifurdalás nehezedett az arcára, miközben megosztotta velünk szíve fájdalmát. Megbánással beszélt a munkája jelentéktelenségéről, és azt kívánta, bárcsak másképp döntött volna. Útunk hazafele csöndben telt el, miközben férjem és én elmerengtünk a hallott dolgok jelentőségén, és éreztük az iszonyú terhet, amely a lelkét nyomta.
Ha az élet nagy része még előttünk áll, vagy éppenséggel aranyéveinket tapossuk, soha nem késő átgondolni Salamon szavait. Azoknak közülünk, akik némi megbánást éreznek, nem kell kétségbe esnünk. A tékozló fiú példázata Lukács 15-ben arra emlékeztet minket, hogy soha nem keső visszatérni Istenhez, és újrakezdeni életünket Őbenne. Ha átadjuk magunkat Jézusnak és hagyjuk, hogy visszaszerezze azokat az éveket, amelyeket a sáska felemésztett, Ő helyre fogja állítani és meg fogja újítani életünket. Ha újra és újra átadjuk magunkat Neki, bízhatunk Istenben, hogy megmutatja, hogyan éljünk tartalmas és céltudatos életet.
Beszélgessünk: El vagy keseredve a munkád nehézségei miatt, “a nap alatt” ? Kész vagy Jézusra bízni mindent és várni Rá, hogy helyreállítsa körülményeidet és életedet az Ő céljának megfelelően? Támogathatunk mi is imában azért, hogy merd Istenre bízni életed újrakezdését Jezus Krisztusban? Örülnénk, ha megosztanád velünk, hogyan adott Isten újra értelmet és célt az életednek.
Joan
Fordította: Vasadiné Dubován Judith
