Megbocsátani mindenért

Éreztem, hogy figyelnek, majd  az egyik nevelőnő végre hozzám lépett és szólt, hogy menjek ebédelni.

• Mindjárt csak megvárom, hogy visszajöjjön anyu – válaszoltam neki.
• Nem hiszem, hogy visszajön, mert már régen véget ért a látogatás és a szülők már elmentek – mondta ő.
• De megígérte, hogy visszajön a kerítéshez még. Biztosan jönni fog – válaszoltam.

Nevelőnőm tudomásul vette, s elment. Vártam. Nem tudom, hogy mennyi ideig állhattam ott, mindkét kezemmel a kerítés korlátjába kapaszkodva mire végre kénytelen voltam belátni, hogy anyu (hiába ígérte) nem jön vissza külön elköszönni tőlem.  Mindössze 5 éves voltam, s akkor már 1,5 éve éltem állami gondozás alatt.

Az iskolás kort elérve, átkerültem egy másik városban lévő otthonba. Addig nem tudtam, hogy vannak gyerekek, akik a szüleikkel élnek, s nem mindenki otthonban. Én csak az otthont ismertem addig, amíg iskolába nem kerültem, s nem szembesültem ezzel. Attól a pillanattól azonban nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy én más vagyok, mint a többiek: állami gondozott/ nevelőotthonos.   Nem értettem, hogy miért. Rosszat tettem? Nem szerettek a szüleim?  Csúnya vagy buta vagyok? Egész gyermekkoromban ezen gondolkodtam, s próbáltam választ találni. Az otthonban töltött éveket egy büntetésként éltem meg, s úgy éreztem, ártatlanul „ülök” valamiért, amit el sem követtem.

Ez persze kihatott a gondolkodásomra és a viselkedésemre is. Félénk és pesszimista lettem, önbizalomhiányban szenvedtem és maximalistává váltam. Folyton arra törekedtem, hogy mindenkinek megfeleljek, hogy mindenben a legjobb legyek és mindenben részt vegyek, mert azt hittem, hogy akkor majd népszerű leszek és szeretni fognak a társaim. Nem így lett, s ez állandóan bántott.

Édesanyám mindig azt mondta, hogy a szomszédban lakó két idős hölgy hibája volt, amiért elvittek, mert azok állítottak róla hamis dolgokat és ezért vittek minket el. Haragudtam a két nénire és nem is köszöntem nekik, amiért elszakítottak a családomtól. Az idősebbik minden vasárnap templomba ment és gyakran lehetett látni rózsafűzérral a kezén sétálva. Soha nem szóltak hozzám és az öcsémhez, nem próbáltak beszélgetni velünk, s ezt én „bűnösségüknek” tudtam be.

Bár megtudtam, hogy sok, az otthonban lévő társamhoz hasonlóan, az én szüleim is alkoholisták voltak, az érzéseim még nem változtak meg iránta. Ő volt az édesanyám és én nagyon szerettem őt .  Édesapámmal ritkábban találkoztam, de tudtam, hogy ő is ivott és anyuhoz hasonlóan ritkán dolgozott.Megértettem, hogy nem az én hibámból kerültem otthonba, hanem a szüleim miatt. Felismertem, hogy nem a két szomszéd néni volt a hibás, amikor jelentették, hogy édesanyám, mamám külföldi tartózkodásai idején magunkra hagyott minket a lakásban vagy a kertben, s ő egész napra elment inni. Rájöttem, hogy ők pontosan azt tették, amit én is tettem volna a helyükben és lehet, hogy az életünket mentették meg. Ki tudja, hol lennénk és milyen életünk lett volna öcsémmel, ha ők nem jelentik a gyámhatóságon a helyzetünket.  Sajnos, mire ezt felismertem már mindkét néni meghalt. Késő volt bocsánatot kérnem az elmúlt évekért, amikor haragudtam rájuk, csúfóltam és kinevettem őket.

Mérges voltam mindenkire; haragudtam a szüleimre, a nagyszüleimre és minden egyes felnőtt rokonunkra. Nem az bántott, hogy otthonba kerültünk. Eddigre már tudtam, hogy senki sem hibátlan és az otthonba kerülésünket be tudtam annak, hogy szüleim hibát követtek el. Azt azonban nem értettem, hogy amikor már elvittek otthonba, akkor miért nem szerettek minket annyira, hogy  kihozzanak minket onnan, s további életünket családban tölthessük.

Mindemellett, haragudtam Istenre is. Egyik nagymamám sokat beszélt róla, de ennek ellenére az alakult ki bennem, hogy nincs Isten, mert, ha lenne, és olyan szerető  Isten lenne, mint, ahogy nekem mamám lefestette, akkor nem hagyta volna, hogy ez történjen az öcsémmel és velem. Ez a gondolat egyre erősödött bennem, míg végül ateistává váltam. Amellett, hogy nem hittem Istenben és ezt bárhol és bármikor hangoztattam is, azt vallottam, hogy csak magamra számíthatok.

Mire 19 évesen kikerültem az otthonból, maximalizmusom és a másoknak való megfelelési vágyam soha nem látott magasságba szökött. Végre szabad voltam és azt tehettem, amit ÉN akarok, s nem azt, amit mások mondanak. 16,5 év „rabság” után lehetőségem volt bebizonyítani a szüleimnek, hogy igenis lehet másképp is csinálni és megmutatni azoknak , akik addig megkülönböztetően bántak velünk az otthonban és az iskolában, hogy egy nevelőotthonos sem feltétlen végzi börtönben és képes „rendes” életet élni és szeretetben nevelni a gyermekeit. Fűtött a bizonyítási vágy és alig vártam, hogy saját gyermekeim legyenek, akiket szerethetek, s akik viszont szeretnek majd, s hogy velük és a férjemmel végre valódi családban élhessek. Semmi sem volt számomra fontosabb ennél.

Még az otthonban éltem, mikor 16 évesen megismertem a férjem, s bár sajnáltam magam az otthonban töltött évekért, nagyon szerencsésnek éreztem magam azért, hogy ő megadatott nekem.

Teltek az évek, én próbáltam megállni a magam lábán, s a párommal együtt próbáltuk felépíteni a közös életünket. Bár haragudtam szüleimre, de szerettem őket, s eldöntöttem, hogy lezárom a múltat és előre nézek. Úgy éreztem, hogy nem lehet jövőm, ha folyton a múltban élek, de megbocsátani nem tudtam és nem is akartam. Úgy éreztem, hogy jogom van haragudni azok után, amit átéltem.

Amikor a nagyobbik lányommal állapotos lettem, hálás voltam és kértem Istent (bár még nem hittem, hogy létezik), hogy vigyázzon rá. Már nem voltam ateista, de még nem is hittem a Mindenható Istenben. Hittem, hogy van valami/valaki, aki kézben tartja a világmindenséget, de nem tudtam megfogalmazni, hogy kiben/miben hiszek. El sem tudom mondani azt a boldogságot, amit éreztem, hogy végre gyermekem lesz, akit szerethetek, aki szeret minket. A babavárós karácsony volt az első, amit nem utáltam, és amit végre nem sírtam végig , mint az összes többit előtte és végre el tudtam menni egy bevásárló központba anélkül, hogy a gyermekes családok látványától sírva fakadtam volna.

3 éves volt Carmen, amikor torok- és orrmandula műtétre volt szüksége. Magyarországon műtettük.  Amikor a műtét után kihozták és lélegeztetőre kapcsolták, kiderült, hogy nem lélegzik, s visszarohantak vele a műtőbe. Senki sem mondott semmit, s mire már ordítva követeltem, hogy mondják meg mi történik a kislányommal annyit mondott egy ápolónő, hogy nem lélegzik, de ne aggódjak, ez előfordul néha. Összeroppantunk a férjemmel és a folyosón egymásba kapaszkodva zokogtunk. Ott, akkor, valami megváltozott. Sírva kértem Istent, hogy mentse meg a kislányomat és én soha többet nem ellenekezem vele.  Megtette. Annyira hálás voltam Istennek, hogy megmentette a kislányunkat, s bár valóban nem hadakoztam vele többet, de még nem voltam rá készen, hogy hozzá tartozzak.

1,5 évvel később, 2 gyermekes édesanyaként és egy baba elvesztését követően, életünk eddigi legnehezebb évében, egy újabb kisbabánk elvesztésével kellett szembesülnünk. Még csak tavasz volt, de úgy éreztem, hogy már annyi rossz történt velünk, ami mással évek alatt sem. A munkahelyünk a csőd szélén állt, s munkánk elvesztése esetén férjemmel mindketten elvesztettük volna a bevételünket, s ehhez magánéleti és egyéb problémák társultak. Férjem szerette volna, ha ebben a helyzetben megfontolom az abortuszt, de én hallani sem akartam róla. Nem voltam keresztény, de a baba számomra mindig is egy áldás volt, s eszem ágában sem volt megválni tőle. Szerettük egymást, de nem értettünk egyet és a már eleve stresszes helyzetünket ez elviselhetetlenségig fokozta.

Majd, belázasodtam, s nagyon fájt a hasam. A kórházban kiderült, hogy a vetélés közben gyulladás alakult ki a szervezetemben, ezért bent tartottak, s úgy nézett ki, hogy másnap meg kell műteni. Iszonyúan megijedtem. Gyermekkorom óta halálfélelemmel küzdöttem, mely egyre erősödött és ekkorra már tetőfokára hágott. Mindennapossá és nagyon erőssé váltak a félelmeim, s úgy éreztem nem tudok szabadulni tőlük. A kórházban elkezdtem rettegni, hogy soha többé nem láthatom a gyermekeim és a férjem. Rájöttem, hogy mennyire hálátlan voltam az életemért, milyen önző voltam, telve önsajnálattal és ahelyett, hogy a jó dolgokra koncentráltam volna csak a rosszat láttam. Teljesen összetörtem és a kórházi ágyon zokogva végre békét kötöttem Istennel. Nem hívtam még be Jézust az életembe, de már hittem, hogy létezik Isten, aki mindent teremtett.

A cég, ahol dolgoztunk/dolgozunk most is, tovább sodródott a csőd felé és egy júliusi napon 3 évvel ezelőtt úgy nézett ki, hogy bekövetkezik, amitől féltünk. Elkezdtünk küzdeni és dolgozi a cég megmentésén, s ez további stresszel járt. Október 5-én a férjem elvitte a lányokat balettre, s úgy éreztem, hogy nem bírom tovább a nyomást, s a konyha padlójára zuhanva teljesen összeomlottam.  Addig zokogtam, míg végül el nem kezdtem kiabálni Jézus nevét és kértem, hogy bocsásson meg nekem és legyen életem Ura és Megváltója. Akkor, ott a konyha padlóján, teljesen megtörten, végre behívtam Jézust az életembe és a szívembe. Soha nem tapasztalt békesség árasztott el és mire a férjemék hazaértek, én már teljesen rendben voltam. Sőt, kiválóan. Nem értettem, hogy mi történt, hiszen, sosem olvastam Bibliát, és semmilyen bibliai tudással nem rendelkeztem, csak azt tudtam, hogy valami teljesen megváltozott.

Ahogy egyre többet tanultam, felismertem, hogy nem élhetek haraggal a szívemben, hiszen Isten is megbocsátott nekem. Hogyan haragudhatok akkor én bárkire is, ha Isten minden bűnömet megbocsátotta és olyan messzire vetette őket amilyen messze van napkelet napnyugattól?  Még aznap az Úr elé vittem minden bűnömet, egyenként megvallva mindent, amire csak emlékeztem és mindenkit, akire valaha is haragudtam és és ekkor végre mindekinek tiszta szívvel megtudtam bocsátani.  Megbocsátottam a szüleimnek, a nagyszüleimnek, minden rokonomnak, a nevelőknek, tanároknak és mindenkinek, akire bármiért haragudtam. Anyunak is megbocsátottam mindazt, amit tett, beleértve, hogy akkor 5 évesen nem jött vissza a látogatás után, amikor megígérte és annyira vártam. Jaj, de hosszú volt a lista. 40 évnyi elfolytott harag és fájdalom szakadt  fel belőlem olyan hatalmas erővel, amire egyáltalánnem számítottam. Csak mondtam és mondtam és nem tudtam abbahagyni a sírást, amíg a végére nem értem, és végre mindenkinek, beleértve  magamat is, megtudtam bocsátani. S akkor ……… olyan könnyűnek éreztem magam, mint még soha. Mintha egy mázsás súlyt vettek volna le rólam. Pihekönnyű és nagyon boldog voltam. A szívem pedig megtelt hálával. Soha sem hittem volna, hogy valaha meg fogok tudni bocsátani szívből mindenkinek, azt pedig még legmerészebb álmaimban sem gondoltam, hogy én valaha hálás tudok lenni Istennek mindazért, amit átéltem, de így lett és van azóta is. Sőt. Életemben először, hálás lettem az Úrnak a múltamért.  Az államigondozásban töltött évekért, a lelki sebekért, amit a múltam okozott… MINDENÉRT.

Megértettem, hogy a múltam nélkül nem lennék ugyanaz az ember, aki ma vagyok, és talán sosem hívtam volna be Jézust az életembe és a szívembe. Az, amit én bűntetésként éltem meg, egy eszköz volt az Úr kezében, hogy megmutassa rajta erejét, nagyságát és dicsőségét.

„Ezért a Krisztusért örömöm telik erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldöztetésekben és szorongattatásokban; mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős.” 2 Kor 12:10

Drága barátom! Nem tudom, milyen helyzetben vagy, milyen nehézségekkel, félelmekkel, korlátokkal és érzelmekkel küzdesz, de arra kérlek, hogy bármilyen nehéz is ne ezekre tekints! Nézz  Istenre és emlékezz, hogy Ő feláldozta egyetlen gyermekét, hogy megmentsen téged és  örök életed lehessen. ISTEN  NAGYON SZERET TÉGED és  VELED VAN minden napon a világ végezetéig. Bár nem látod Őt, de biztosra veheted, hogy nem feledkezett el rólad és terve van az életedre. Nem is akármilyen terve. „Hiszen én jól tudom, mit tervezek a számotokra — mondja az Örökkévaló —, s ezek a tervek békességről és felvirágzásról szólnak, nem pedig nyomorúságról és bajról. Olyan jövőt szántam nektek, amelyben jót várhattok.” Hagyd, hogy az Úr megszabadítson téged! Velem megtette és tudom, hogy veled is meg fogja tenni.

Mennyei Édesapám! Köszönöm neked az életem és az örök életem. Hálás vagyok Uram mindazért, amim kegyelmedből van. Köszönöm életem midnen helyzetét, a jókat és a rosszakat, az örömöt és a bánatot, a nevetést és a sírást. Köszönöm Atyám a múltam, az otthonban töltött éveimet, s hogy te a rosszat is javamra fordítottad. Hálás vagyok a nevelőimért, hogy felneveltek a szüleim helyett, s bár nem családban nőttem fel, biztonságban lehettem és nem szenvedtem hiányt. Hálás vagyok a lányokért, akikkel felnőhettem és akikkel azóta is kapcsolatban vagyunk. Kérlek, segíts, Uram, hogy minden cselekedetemmel ki tudjam fejezni irántad érzett hálámat és szeretetemet! Jézus nevében, Ámen.