Hajthatatlan szeretet

„Ha azt várod, azt mondjam, hogy szeretlek, örökké várni fogsz.”

Emlékszem, amikor először szembesültem ezekkel a szavakkal, hallhatóan megakadt a lélegzetem. Fiatal szervezetem nem tudta teljesen kivédeni ennek a csapásnak az erejét és hatását. A szavak keresztüldöfték a lelkemet, és egy pillanat alatt megszűntem az a lány lenni, akinek addig gondoltam magamat, és elragadtak attól az anyai szeretettől, amelyről azt hittem, hogy az enyém. Darabokra hullott a szívem, összetört a lelkem. Kicsúszott a lábam alól az az alap, amelyre önmagamat felépítettem. A szavak belevésődtek az emlékezetembe. Attól a pillanattól kezdve szerethetetlennek voltam bélyegezve.

Még évtizedekkel később is fel tudom idézni ugyanazokat a szavakat, és minden egyes mozzanatra, másodpercre pontosan emlékszem. Még ma is elképesztő ereje van a szavaknak, egy szempillantás alatt visszaváltozom azzá a kislánnyá, akit olyannyira megrendített az elutasítás fájdalma.

Még amikor nem is gondolok rá tudatosan, a régi ismerős dallam finoman beleolvad az életem háttérzajába. „Szerethetetlen vagy és méltatlan a szeretetre.” Mintha csak valami ritmusos háttérzene lenne, úgy ringatnak ezek a szavak. Csak úgy zeng ez a hazugság, pontosan kivehetően és hangosan.

„Isten azonban azzal mutatta meg, mennyire szeret bennünket, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor mi még bűneinkben éltünk.” – Róma 5:8

Amikor Isten összegyűjtötte az összetört darabkáimat és újjáteremtett, azon tűnődtem, mihez is fog kezdeni ennyi fájdalommal, elutasítottsággal, értéktelenséggel, amelyek mind úgy hozzám voltak tapadva, mint amikor benne marad egy papírzsebkendő a kimosott ruhában.

Hogyan tudna Isten kiszeretgetni ebből a zűrzavarból? Tudjátok, eszembe jutott, hogy úgy szerette Isten „a világot”, hogy ebbe még én is beletartoztam. Azt hittem, hogy Isten szeret engem…alapból. Isten kénytelen volt szeretni engem, mert be kellett tartania az ígéretét. Elviselt, mert mindössze egy kis jelentéktelen pont vagyok abban a világban, amit meg akart váltani. A hazugság hólabdaként dagadt egyre nagyobbra és vált egyre fülsüketítőbbé, olyannyira, hogy megfertőzte a megváltásról alkotott képemet.

A hazugságok azonban nem állhatnak meg Isten Igazsága előtt. Rengeteg imádságon és rengeteg Istentől küldött segítőn keresztül Isten óriási éhséget és szomjúságot keltett bennem az Ő szeretetére és Igéjére. Hosszú időnek kellett eltelnie, hogy megértsem: amikor bömböl a hazugság, Isten Igazságának túl kell harsognia.

Számomra a szeretet egy elvont fogalom volt csak, ami attól függött, hogy éppen hogy érzem magamat és min megyek keresztül. Azt hittem, hogy Isten irántam való szeretete napról napra, sőt percről percre váltakozik.

Az Igazság viszont az, hogy Isten szeretete egyáltalán nem elvont. Isten szeretete egy emberben jelent meg: Jézusban. Jézus szeretet. Jézus szeretete pont olyan, mint Ő maga: meghitt, személyes, mindenható, változatlan, állandó, és teljesen kiszámítható. Jézus nemcsak ezért a világért halt meg. Értem halt meg…személyesen. Meghalt a rendetlen, megtört, kitaszított énemért is. Szenvedélyesen szeret úgy, ahogy vagyok, és semmit sem tehetek ellene.

Ha Isten ennyire elszántan, hajthatatlanul és hűségesen szeret engem, akkor én mennyire törekszem elhinni, hogy valóban szeret?

„Mindezek ellenére, minden nehéz helyzetben mi vagyunk a győztesek! Sőt, még annál is többek — ő általa, aki szeretett bennünket. Mert Isten szeretetétől semmi, de semmi nem tud minket elválasztani — ebben egészen biztos vagyok! Sem halál, sem élet, sem angyalok, sem az uralkodó szellemek, sem ami most van, vagy ami ezután következik, sem azok, akiknek hatalmuk van, semmi, ami a magasságban vagy a mélységben van, semmiféle teremtmény sem választhat el bennünket Isten irántunk való szeretetétől, amely Urunkban, Jézus Krisztusban mutatkozott meg.” – Róma 8:37-39.

Bárcsak azt mondhatnám, hogy már alig szoktam az elutasítás ismerős hangját hallani, vagy hogy ne kéne az értéktelenség érzésével küszködnöm. Küszködöm, de tudom, mit kell tennem. Teljes torokból kiáltom Isten Igéjét a megtört szívemnek, amíg csak el nem némul a hazugság, és felül nem kerekedik az Igazság.

Az Igazság pedig a következő: Jézust az ÉN bűneim törték össze. ÉRTEM tört meg a teste. Mindent feláldozott ÉRTEM, mert értékes vagyok számára. Jézus törhetetlen, meginoghatatlan, hajlíthatatlan, végtelen szeretettel szeret! Soha nem kötelességből szeretett. Ő jött UTÁNAM, ő dönt MELLETTEM minden nap, egészen az örökkévalóságig. Nem tudok olyat tenni, amivel még jobban kiérdemelném a szeretetét, és olyat sem, ami miatt kevésbé szeretne.

Naponta küzdök azért, hogy bátran, magabiztosan és biztonságban járjak Isten szeretetében és megbocsátásában. Azért küzdök, mert amikor igazán tudom, hogy Isten szeret, akkor már nem vágyakozom elkeseredetten mások szeretetére. Isten irántam való hajthatatlan szeretete szabja meg, hogy hogyan élek és hogyan szeretek.

Ha vannak is olyan napok, amikor elfeledkezem arról, hogy van, aki szeret, olyankor odamenekülök az Ő Élő Igéjéhez, ahol bizonyságot lelek. Ott biztonságban vagyok. Ott újra és újra rájövök, hogy van, aki mindent tud rólam, teljesen elfogad, és mélyen szeret.

Milyen körülmények jelentik a legnagyobb kísértést, hogy kételkedj abban, hogy Isten rendíthetetlenül szeret?

Hogyan imádkozhatunk érted, miközben a kétség, az értéktelenség és az elutasítás hazugságaival küszködsz?

Béke és kegyelem veletek,

Terria Moore a Szeresd Nagyon Istent bátorító csapatában szolgál. Georgiában született, de jelenleg férjével Virginiában él. Szeret szunyókálni, Oreót enni és különösen szereti Jézust. Szenvedélye, hogy lángra lobbantsa az ezredforduló nemzedékében született nők szívét, hogy ők is Isten igazságába kapaszkodjanak. Napközben fáradhatatlanul szolgál a helyi katonai kórház betegei mellett. Éjszakánként szeret olvasni és írni azokról a leckékről, amiket Isten tanított neki élete során. Terria életének sokszor túlzsúfolt körülményei ellenére, Isten mindig erősen és szeretetteljesen jelent meg a számára.

Forrás: https://lovegodgreatly.com/lgg-posts/relentless-love/
Fordította: Greizer Zsófia
Kép: Vasadi Dubován Judith