A megbocsátás kapcsán nem lehet kihagyni a bocsánatkérés részt.
Ezzel kapcsolatos első emlék? Bocsánatot kérni a szüleinktől. Ez az, ami nekem nagyon nehezen ment.
Még most sem értem, hogy ez miért okozott akkora gondot, de nagyon nehezen tudtam kimondani ezt a két egyszerű szót, hogy „Anya, bocsánat!”. Nem ment.
Nehéz beismerni, hogy olyat tettünk, ami nem volt helyes, ami megbántott valakit.
Azt látom, hogy felnőttként sem mindig könnyű tükörbe nézni, és elismerni, hogy tévedtünk. Jók akarunk lenni. Tökéletesek. A jó oldalon akarunk állni, ott ahol azok vannak, akik nem bántanak meg másokat, nem tesznek elítélendő és megbánandó dolgokat.
Gyarló emberek vagyunk.
Olyan képet építünk fel magunkról, amit lehetetlen megvalósítani. A tökéletesség hiánya miatt lehetetlen, hogy soha ne kelljen bocsánatot kérnünk. Nem lehet ezt a részt kispórolni.
De azért spórolunk vele, ha másként nem megy, akkor jön a „Bocsi!”. Olyan könnyű kimondani. Csak úgy röpködnek a Bocsi!-k. Ez a véleményem – bocsi… és más durran is a pofon valakinek a lelkén a szavaink által. Ez a kis szó sokszor pont annyi megbánást takar, mint amilyen gyorsan ki lehet ejteni a szánkon. Nem kell magunkba tekinteni, számot adni, csak odacsapjuk a mondat végére, és mossuk kezeink.
Manapság olyan nagy tere van a bántásoknak. Olvasgattok néha hozzászólásokat különböző internetes oldalakon? Vagy esetleg szoktatok véleményt írni cikkekhez, bejegyzésekhez?
Nem nehéz odaírni egy kis „bölcsességet”. Annyiszor megjelenik sokak kendőzetlen véleménye, a nagy okosság, súlyos igazságoknak vélt gondolatok. Nincs ott előttünk az ember, lehet, hogy azt sem tudjuk ki ő, de megmondjuk neki, hogy mit kellene tennie, vagy mit gondol rosszul.
Nem furcsa ez?
Dobálózunk szavakkal, meggondolatlan mondatokkal, amik lehet, hogy súlyos, éles kövekként koppannak túloldalt egy nagyon is élő ember lelkén. Lehet, hogy soha nem derül ki, ha megbántunk valakit, de attól ez még a mi bűnünk.
Megbántás => bocsánatkérés => megbocsátás.
Mi lenne, ha a folyamat elején kezdenénk dolgozni?
Törekedni arra, hogy ne bántsunk meg másokat. Megfontoltság –ez szerintem egy kulcsfogalom.
Meggondolni a tetteinket, szavainkat egy tanulható dolog. Nem egyszerű, de nagyon megéri!
Ez van a szívemen mostanában a megbocsátás kapcsán. Szeretnék fejlődni ebben, hogy legyek meggondolt. Nem szeretném, ha az életem csak úgy megtörténne, ha a szavaim, gondolataim csak úgy ömlenének „lesz, ami lesz” alapon.
A folyó akkor szép, amikor a medrében van, ritkán gyönyörködünk az árvizekben. Az árvíz mindig rombol, nincs pozitív hatása annak, ha elönt mindent a víz.
Az életünk kerete Isten. Ha abban a mederben maradunk, ahol ő akar terelgetni, akkor lehetünk áldás. A körülöttünk élőknek lehetünk tápláló, életet adó folyam.
Szívemből kívánom, hogy legyünk olyanok, akik körül zöldell az élet!
Nem a saját erőnkből kell megjavulnunk – nem is vagyunk képesek jobbá tenni magunkat. Isten ereje és kegyelme az, ami meg tud újítani minket és meg tud változtatni olyan dolgokat bennünk, amelyekről azt gondoljuk, hogy lehetetlen.
Aki Benne van, az újjá lett.
„Így hát, ha valaki Krisztussal egyesült, akkor új teremtménnyé lett!
Ami benne régi volt, elmúlt, ő pedig minden tekintetben újjá lett!” 2 Korintus 5,17 EFO
Szeretettel: Krisztina
