“A Biblia sosem rejti el előlünk, hogy a dolgok mennyire sötétre fordulnak, ha Istent kihagyjuk a számításból.” – Alistair Begg
“Azután elhatároztam, hogy megvizsgálom magát a bölcsességet, meg a bolondságot és az ostobaságot is. Gondosan megvizsgáltam azt is, mit tehet majd az, aki a király után következik a trónon. Arra jutottam, hogy ő is csak ugyanazt fogja tenni, mint az elődje.
Láttam, hogy a bölcsesség olyan, mint a világosság: jó és hasznos. A bolondságnak ellenben — akárcsak a sötétségnek — semmi haszna sincsen. A bölcs jól látja, hová megy, az ostoba pedig sötétben botorkál. Ugyanakkor felismertem, hogy mindkettőre ugyanaz a sors vár: egyik is meghal, meg a másik is. Ekkor azt kérdeztem magamtól: „Ha neked is ugyanúgy meg kell halnod, mint a bolondnak, akkor mi hasznod van a nagy bölcsességedből?” Ezért arra jutottam, hogy ez is hiábavalóság! Hiszen a bölcsre sem fognak jobban emlékezni, mint a bolondra! Bizony, a következő időkben örökre elfelejtik mind a kettőt. Igen, meghal a bolond is, a bölcs is — ebben nincs semmi különbség!
Még az életet is megutáltam, annyira kiábrándítónak találtam mindazt, ami a nap alatt történik. Bizony mindez hiábavalóság, időpocsékolás és hasztalan erőlködés!” – Prédikátor könyve 2:12-17
Úgy érzem, hogy kellene most valami vicceset mondanom. Hát halljátok, ez a könyv elég keményen fogalmaz az életről. Annak ellenére, hogy az optimizmusom próbára van téve a Prédikátor könyvének legnagyobb részének hangvétele miatt, ez az Isten-inspirálta visszatérő beszélgetés arról, hogyan találjunk megelégedettséget ebben a mulandó világban, nagyon is ismerős és megköveteli a figyelmünket.
Egy olyan beszélgetésről van szó, amiben nincs Istenre hivatkozás, és ez történik mindehol körülöttünk.
A munkahelyünktől egészen az utolsó politikai vitáig – és a saját szívünk és otthonunk határain belül is – Isten nélkül mindinkább nyugtalanná válunk, válaszokra vágyva.
A Prédikátor könyve 1:14-2:23-ig a szerző teljesen kihagyja Istent. És mielőtt túlságosan szigorúak lennénk a feledékeny Salamonnal, ez egy járvány, hogy Jézust követőkként, te és én gyakran ugyanolyan vétkesek vagyunk abban, hogy…
Tele vagyunk magabiztos Jézusról való beszélgetéssel a gyülekezetben, vasárnaponként, de hétfőtől péntekig alig említjük meg a nevét.
Akár egész éjjel fent vagyunk, a holnap miatt aggódva, anélkül, hogy egyszer is eszünkbe junta, hogy Istenhez vigyük azt imában.
Megvitatjuk a világ híreit és a politikát személyes véleményekkel és aggodalommal kiegészítve, de elfelejtünk a mindenható Isten iránti bizalmunkra hivatkozni.
Attól tesszük függővé az értékünket, hogy mit mond a világ sikeresnek, és legyőzöttnek érezzük magunkat amikor nem felelünk meg ennek, ahelyett, hogy biztosan megállnánk abban, akik Krisztusban vagyunk.
Ha Istent kihagyjuk, a bölcsességünk világi lesz. Nem kell sok idő hozzá, igaz? Minél több időt töltünk távol Isten Igéjétől – különösen a kétségek idején – annál inkább engedjük, hogy a világ szavai és módszerei uralkodjanak a szívünkben és az elménkben, az Igazság helyett. Szeretteim, a világ bölcsessége sosem fog megelégíteni. “A Mennyből, vagyis az Istentől származó bölcsesség elsősorban tiszta, azután békeszerető, figyelmes, kíméletes, megértő, és könyörületes. Az ilyen bölcsesség sok jó „gyümölcsöt” terem, azonkívül igazságos, őszinte, és nem részrehajló.” – Jakab 3:17
Ha Istent kihagyjuk, az a bizonyságtételünk kárára lesz. Az életünk folyamatosan egy történetet mond el – másokat Istenhez vagy tőle távol irányítva. Ha kihagyjuk Istent az életre adott válaszainkból, nem csak a saját hiábavalóságunkhoz járulunk hozzá, de kihagyjuk a lehetőséget is, hogy reményt és igazságot szóljunk egy haldokló világnak. Isten arra hívott minket, hogy menjünk el szerte a világba, és hirdessük az evangéliumot (Máté 28:19). Hogyan tudjuk az elveszetteknek hirdetni az Örömhírt, ha saját magunknak sem tudjuk azt hirdetni?
Ha Istent kihagyjuk, a lelkünk sóvárog utána. Szent Ágoston foglalja össze ezt legjobban: “Saját magadnak teremtettél minket, Ó Istenünk, és a szívünk nyugtalan, ameddig benned nem talál nyugalomra.” Annak ellenére, hogy Salamon elismeri, hogy a bölcsesség jobb az ostobaságnál, a szíve még mindig nyugtalan arra a gondolatra, hogy a halál mindenki életében eljön. Ehhez hasonlóan az, hogy hajlamosak vagyunk elfelejteni az Örömhírt, leveszi a tekintetünk arról a tényről, hogy a hívő számára a halál nem a vég… és bármit is szerzünk meg itt a földön, az sosem lesz fogható ahhoz a kapcsolathoz, ami lehet nekünk Istennel, és a vele töltött örökkévalósághoz sem.
Beszélgessünk: Az életed melyik részletében hagytad ki Istent a számításból?
A jó hír az, hogy a 2. fejezet 24. versében újra említésre kerül Isten neve. Bízz bennem, hallani fogod a különbséget. Az Ő neve mindent meghalad, mint amit ez a világ bármikor adhat. Többé nem kell, hogy nyugtalan legyen a szívünk. Vegyük bele Istent a beszélgetéseinkbe, éljük meg teljesen, és hirdessük ezt a biztos reményt a világnak!
Az Ő lábainál,
Whitney
Második heti kihívás: Ha másokkal kapcsolatba lépsz és úgy látod, hogy a szenvedés nagyon is jelenvaló, a remény fogy, és a világi bölcsesség uralkodik, határozd el, hogy tudatosan beviszed Istent a beszélgetésbe… az igazságot, reményt, és Krisztus szeretetét szólva mindenkinek, aki körülötted él.
Második heti megtanulandó Igevers:
Fordította: Gyaraki Annabell
