Filippi – Válaszd az örömöt

A versenystratégia

„Elfelejtem azt, ami már mögöttem van, és teljes erővel igyekszem előre. Azért küzdök, hogy elérjem a célt, és megkapjam a győztesnek járó mennyei jutalmat, hiszen Isten erre hívott el bennünket a Krisztus Jézusban.” – Filippi 3:13-14

El tudjátok képzelni micsoda bűntudatot érezhetett Pál, amikor szembesült a bűneinek súlyával? Ő tartotta azoknak a köntösét, akik kezükben köveket fogva megölték Istvánt – miközben Pál csak állt és nézte őket. Szíves örömest megfogta a köntöseiket. Elfogadta ezt a rettenetes bűntényt. Sőt, nem csupán elfogadta, hanem úgy gondolta, hogy ezek az emberek helyesen cselekszenek: megtesznek minden tőlük telhetőt, hogy megállítsák a kereszténység terjedését.

És mégis, az Apostolok cselekedetei 9. fejezetében, a magányos, poros úton történő találkozása Jézussal 180 fokban fordítota meg Pál életét. Most azokért dolgozott, akik ellen munkálkodott korábban. Akik egykor az ellenségei voltak, most, miután találkozott Jézussal, a családjává lettek.

Azon tűnödök, vajon kínozták-e az emlékei, melyeket arról a bizonyos napról őrzött? Vajon bizonyos szagok, vagy a szélfútta, zizegő levelek hangja eszébe juttatták-e a napot, amikor Istvánt halálra kövezték?

És azon is eltűnödtem, vajon ezek az emlékek tüzelhették-e az ő a lézer intenzitásához hasonló összpontosítását arra, ami igazán számít az életben: megfutni a versenyt, és győztesként végezni.

Biztos vagyok benne, hogy Pál rengeteg emléknek szeretett volna hátat fordítani. Nagyon is jól tudta, hogy mit jelent tudatosan úgy dönteni, hogy elfelejt mindent maga mögött és afelé IGYEKSZIK, ami előtte van. Ő már megkapta Isten megbocsátását és kegyelmét, de ugyanezt a megbocsátást és kegyelmet magára is ki kellett terjesztenie. Magához kellett ölelje, el kellett hinnie, és nem szabadott tovább engednie, hogy a bűntudat bármi hatással legyen az életére. Önként kellett döntenie arról, hogy elfelejtse és maga mögött hagyja múltja megbánását, fájdalmát, és bűntudatát, mert enélkül nem tudott volna előre haladni.

És Pálhoz hasonlóan nekünk is ezt kell tennünk.

Erőfeszítést kell tennünk annak érdekében, hogy előrefelé haladjunk. De ha Isten megbocsátására vágyunk, akkor el kell azt fogadnunk, hinnünk kell benne, és engednünk kell, hogy a múlt a hátunk mögött maradjon. Tudom, hogy nagy a kísértés, de ne vidd magaddal a jövőbe.

„Elfelejtem azt, ami már mögöttem van, és teljes erővel igyekszem előre…”

Teljes erővel kell előre igyekeznünk; előre az elengedésben, előre a Jézusban megtalált megbocsátás magunkévá tételében, előre a Krisztusban elrejtett új életben.

Pál azon a poros úton elveszítette a vallását és a hírnevét: mindazt, ami valaha becsesnek tartott az életében, azonban cserébe sokkal többet nyert.

Megnyerte Krisztust.

És Pálhoz hasonlóan Jézus minket is meglátogat a mi ”poros” útjainkon, és megzavarja az útitervünket, hogy egy olyan életre vezessen minket, ami tele van megbocsátással, céllal, és megmagyarázhatatlan örömmel. Ez egy elhívás; nem a vallásos tökéletességre, sokkal inkább egy kegyelemmel teljes versenyre, miközben Jézussal járjuk az utunkat.

„Nem gondolom, hogy mindezt elértem volna, vagy hogy már tökéletes lennék.” – Filippi 3:12

Drága barátom, engedd el a múltadnak azt a poggyászát, amely annyira lenyom! Engedd el a teljesítménykényszert, amelyet magadra erőltetsz. Egyikünk sem éri el a tökéletességet addig a napig, amíg nem látjuk Jézust színről színre. Addig pedig futunk, nekifeszülünk, és igyekszünk a menny felé.

A saját versenyeinkben győzünk, és másokat bátorítanak az övéikben. Megértjük, hogy az élet nem sprint, hanem maraton. A célunkat észben tartjuk, miközben arra koncentrálunk, ami előttünk van. Megértjük, hogy a verseny egyes részei nehezebbek, mint a többi. Egyes szakaszoknál lelassítunk, máshol pedig magasabb fokozatra kapcsolunk… és ez teljesen rendben van. Nem az a lényeg, hogy milyen sebességgel futjuk le a versenyt, hanem a tény, hogy nem adjuk fel, és a nehéz napokon is nekifeszülünk, hogy megnyerhessük a jutalmat.

A versenystratégia tehát a következő: