„Az isteni szeretet türelmes és jóságos. Ez a szeretet nem féltékeny, nem irigy, nem dicsekszik, nem büszke, nem viselkedik gorombán, nem a maga hasznát keresi, nem lesz indulatos, nem tartja számon, ha valaki rosszul bánik vele…” 1 Korinthus 13:4-5
Pár héttel ezelőtt egy mozgalmas őszi napon ez a kertvárosi anyuka elindult Chicago metropoliszába, hogy ott töltsön egy napot, akármennyire is idegen számára a környezet. Nemrégiben kérvényeztem egy nemzetközi vízumot, és a szokásosnál segítőkészebb kunzulátusi dolgozók azt mondták, hogy személyesen nyújtsam be a papírokat, hogy még az utazás előtt mindent elintézzünk. A helyzet az, hogy nem mozgok túl otthonosan a városban, de mindig készen állok egy kis kalandra, és egy jó nagy bögre kávéra a Michigan Avenue-n. Így hát homlokon csókoltam mind a négy porontyomat, elküldtem őket iskolába, és behuppantam a jó öreg kisbuszunkba, hogy elinduljak az én nagy, kora reggeli kalandomra.
Az egész napot elterveztem: úgy gondoltam, hogy a körülbelül öt órán át tartó utazást telefonálással és dicsőítő dalok hangos éneklésével töltöm majd, ebédidőben lazán belibbenek a városba, keresek egy jó kis éttermet, ahol megebédelhetek (és még desszertet is veszek!), nézegetem a kirakatokat miközben a konzulátusra sétálok, elintézem a papírokat, csinálok egy szelfit a gyerekeimnek az épület előtt, hogy megmutassam, mennyire menő, aztán magamhoz veszem a jól megérdemelt kávét, és elindulok, hogy hazaérjek mielőtt az iskolabusz meghozza a gyerekeimet. Ami kellemetlenségként indult életem legszebb napjává válhatott volna!
Aztán mikor kb. egy órája vezettem, csörgött a telefon.
A hivatalnok volt aki, aki a vízumommal foglalkozott az irodában. Csak akkor vette észre, hogy elfelejtett beavatni egy fontos részletbe: — Mikor érkezik? A személyes vízumkérelmet ugyanis minden nap csak 11:00-ig lehet benyújtani.”
Ajjaj.
Úgy volt, hogy 10:30 körül érkezem, de tudjátok ez a nagyváros. Miután átverekszem magam a fizetőkapukon, a forgalmon, a parkoláson, a sétán, a biztonságiakon, a felhőkarcolókon, és kiállom a soromat, már nem marad időm.
A hivatalnok előkészített mindent, és még az utcára is kihozta a papírokat. Parkoljon ide! Ott fogok állni. Aztán rohanjon három háztömbbel arrébb, tizennyolc emeletet fel, és húzzon egy sorszámot! Meg tudja csinálni!
Uram, irgalmazz!
Ahogy megérkeztem a belvárosba a mesébe illő napon a szemem láttára hullott darabjaira. Útközben elakadtam, hét háztömbbel arrébb tudtam csak parkolni, rettenetesen kellett WC-znem, és az utcán hömpölygő tömeg minden volt, csak barátságos nem. A járda tele volt hozzám hasonló emberekkel, akik igyekeztek teljesíteni a küldetésüket – csak magukkal törődtek, siettek, a földet nézték, tolakodtak, gyakran gorombán vagy türelmetlenül viselkedtek.
Izzadtan, levegő urán kapkodva, és csodálatos módon (szó szerint) két perccel a határidő előtt érkeztem meg a célomhoz. És akkor valami – valaki –, aki olyan nagyon különbözött az utcán látott közegtől az íróasztalnál megállásra kényszerített.
A neve Walter volt, és óriásként magasodott fölém. Kedves mosolyát egy mérföldről is látni lehetett, a hangja megnyugtató volt, vidám, és tele bátorítással, ahogy kezébe vette a kérvényemet. Miközben fürgén dolgozott és megvárta, hogy a biztonságiak beengedjenek, széles, őszinte mosolyán keresztül arról beszélt, hogy mennyire hálás a nap áldásaiért, és azért, hogy újabb esélye nyílt másokat segíteni. Ha szkeptikus lennék, azt gondoltam volna, hogy hazudik – ez túl szép, hogy igaz legyen. Annyira kedves volt. Annyira türelmes. Annyira tisztelettudó. Annyira örömteli. De nem tagadhattam, hogy amit magam előtt látok, az igazi. A béke és az öröm csak úgy sugárzott lényének mélyéről.
Ekkorra már 11:02 volt, de Walter mélyen megérintett, úgyhogy rá kellett szánnom az időt a kérdésre.
Kinyújtottam a kezemet, és megszorítottam az övét. „Walter, te ismered Jézust, igaz?”
A szeme felcsillant, és kissé elnevette magát. „Természetesen igen, asszonyom. Ő olyan barát, mint senki más.”
Elmondtam neki, hogy ez már a tekintetéből látszik, és hogy Jézus sokkal nagyobb szerepet szán neki a bejáratnál, mint hogy csak egyszerű őr legyen.
Ő kereste a Királyságot, és mosolyról mosolyra haladva megváltoztatta a világot.
„Azért késztetnek minket megállásra, mert kettős életet élnek. Egy olyan társadalomban, ahol mindenki azért harcol, ami jó, igazságos és könnyű, ezek az emberek teljesen különbözőek. Ha összefutsz velük, biztosan nem téveszted el őket. És ha eltöltöttél velük egy kis időt, akkor nem tudsz nem arra gondolni, hogy milyen meglepő volt a viselkedésük. Amit tesznek, az egyszerűen bolondság a világ számára, és méltán vetődik fel a kérdés: Mi az, ami ezekben az emberekben annyira más? Talán hozzám hasonlóan találkoztál már ilyen Krisztus-követőkkel. A kegyelem által teljes életet élnek. Megbocsátást nyertek, így hát szabadok.”
„Szabadok arra, hogy szeressenek.
Szabadok arra, hogy reméljenek.
Szabadok arra, hogy táncra perdüljenek.
Szabadok arra, hogy megbocsássanak.
Szabadok arra, hogy örömre leljenek.
Szabadok arra, hogy el tudjanak engedni dolgokat.
Szabadok arra, hogy igazán éljenek.” – Isten megbocsát neked, 183, 185. o.
Tizenöt perccel később úgy sétáltam ki abból az épületből, hogy beadtam a kérelmet, és egy teljesen új szemszögből néztem a napom célját. Walter és én lepacsiztunk miközben kiléptem az épületből, és úgy döntöttem, hogy amíg elsétálok a hét háztömbnyire álló kisbuszomhoz, azokkal az emberekkel foglalkozom majd, akik körülvesznek. Egy mosoly itt. Egy köszönöm ott. A figyelmesség, hogy ott legyünk segítőkészek és kegyesek, ahol szükség van rá. Uram, kérlek, segíts, hogy legalább egy apró cselekedetem hozzon változást ma valakinek a napjába, akinek szüksége van rád.
Mert van Valaki, aki annyira tökéletesen mutatta be nekünk a szeretetet, hogy az Ő ereje által követhetjük az Ő lábnyomát…
„Az isteni szeretet türelmes és jóságos. Ez a szeretet nem féltékeny, nem irigy, nem dicsekszik, nem büszke, nem viselkedik gorombán, nem a maga hasznát keresi, nem lesz indulatos, nem tartja számon, ha valaki rosszul bánik vele, nem örül az igazságtalanságnak, de együtt örül az igazsággal. Az isteni szeretet mindent eltűr, mindig hisz, mindig remél, mindenben kitart.” 1 Korinthus 13:4-7
Ó, Jézus! Ez a világ sóvárogva várja, hogy meglásson Téged. Segíts, hogy megálljunk, lássunk, hallgassunk… és szeressünk úgy, ahogy Te.
Az Ő lábainál,
Whitney
Beszélgessünk!
Az 1 Korinthus 13 szeretethimnuszában a szeretet mely tulajdonságát tudod ma a legnehezebben megélni? Oszd meg a hozzászólásoknál, és imádkozzunk együtt ezekért a kihívást jelentő területekért!
- heti kihívás
Kezdj ma minden napot azzal, hogy arra kéred Istent, adja neked az ő természetfeletti örömét és szeretetét mások iránt, aztán határozd el, hogy miközben intézed a dolgaidat, valakivel valamilyen szemmellátható módon kedves leszel.
