Egy dolog biztos volt…
Nem róla volt szó.
Nézd, nem volt menő munkája. Gyermekeim „pereces néninek” ismerték a klubból. Egy aranyos léleknek ismertem meg, akinek a kedves szemei és nagylelkű mosolya alázattal szolgálta ki a pult mögül ezt a fáradt anyukát minden egyes alkalommal.
Két puha perec – vaj nélkül – és egy fagyos „Hókristály”ötfelé osztva – ez volt hetente egyszer amivel a gyerekeket megörvendeztettem a józanságom megőrzése érdekében, már amikor rá tudtam venni magam, hogy kimozduljak a sok kicsivel. A végére mindig teljesen leizzadtam, de kivétel nélkül, mindig megérte a kockázatot ez a hölgy.
Soha nem felejtem el az egyik különösen kihívásokkal teli hetemet. Négy nyűgös gyerek összepasszírozva egy bevásárló kocsiban, nem túl türelmesen várt a sorára. Mire sorra kerültem, nagy rakomány gyerekemnek már sikerült eléggé zavarba hozniuk a viselkedésükkel. Sebzett büszkeséggel és mély megbánással, hogy megint elindultam otthonról, nem tudtam a szemébe nézni. Remegett a hangom, miközben rendeltem. Mielőtt azonban befejeztem volna, megfogta a kezemet, odahajolt hozzám és kedvesen odasúgta… „Tudom, mit érez. Voltam ilyen helyzetben én is. Ne adja fel. Ő kedvesen vezeti azokat, akiknek kisgyermekei vannak.”
Egy kinyújtott kar. Egy együttérző szív. Egy bátorító szó.
Nem lett volna a kötelessége. Az volt a „feladata”, hogy kiszolgáljon pereccel azon a napon. Hosszú volt a sor. A gyerekeim idegesítőek voltak. Neki sok más dolga is volt. De a nem túl elbűvölő pult mögül túllátott a zavaromon és szánt rám időt. Biztos, hogy nem ő járt jól, nem volt neki kellemes. Meglátta a szükséget, nem ítélt el és felismerte a lehetőséget a szeretet kimutatására.
„Amikor a farizeusok meghallották, hogy Jézus olyan választ adott a szadduceusoknak, amelyre azok nem tudtak mit felelni, mindannyian összegyűltek Jézus körül. Egyikük, aki törvénytanító volt, próbára akarta tenni Jézust, és megkérdezte tőle: „Mester, melyik a legfontosabb parancs a Törvényben?” Ő így válaszolt: „»Szeresd az Örökkévalót, Istenedet teljes szíveddel, egész lelkeddel és teljes értelmeddel!« Ez az első és legfontosabb parancs. A második is hasonló: »Úgy szeresd embertársadat, mint saját magadat!« Ez a két parancsolat az egész Törvény és a próféták írásainak az alapja.” (Mt. 22:34-40)
Át az úton. Várótermekben és konfereciaszobákban. A közért oldalában, a városodban és az én városomban a parkokban a padokon. Miért nem tudunk szeretni?
A szükséglet…
Az emberek össze vannak törve, magányosak, fáradtak, olyan terheket hordanak, amelyeket gyakran nem is látunk.
Természetes hozzáállásunk…
Ó, Atyám, mennyire büszkék vagyunk. Gyorsan ítélünk és hamar kimondjuk, megérdemelték azt, amiben vannak. Olyan ellenállóak vagyunk a többletmunkára. A túlélésre játszanak, reménység nélkül élnek, olyasvalamit keresnek, amit ez a világ nem tud nyújtani a számukra.
A lehetőség…
Álljunk ellen az ítélkezésnek. Nyújtsunk kegyelmet fizetség nélkül. Szeressük szomszédainkat, még akkor is, ha ők nem szeretnek minket. Tegyük többet annál, minthogy gyülekezetbe járunk, Jézusról beszélünk, kényelmesen élünk és szeretjük – tényleg, nagyon szeretjük – magunkat. Helyette kezdjünk el radikálisan nézni, áldozatot hozni és másokat szeretni, mint Jézus.
Miért nem tudunk szeretni?
Talán túl elfoglaltak vagyunk a telefonunkkal és nem lehet minket zavarni. Talán túl elfoglaltak vagyunk abban, hogy szeressük és szolgáljuk magunkat. Talán túlságosan becsomagoljuk magunkat a vitáinkba és a határidőnaplónkba, és annyira szeretünk arról beszélni, mi mindennel nem értünk egyet. Vagy esetleg elfelejtettük, honnan jöttünk, és hogy Isten elsőként milyen elképesztően mutatta meg nekünk szeretetét.
Át az úton. Várótermekben és konfereciaszobákban. A közért oldalában, a városodban és az én városomban a parkokban a padokon. Mi lenne, ha meglátnánk a szükséget, ellenállnánk az ítélkezésnek, felismernénk a lehetőséget szeretetünk kimutatására?
Azt pedig valóságosan meg is tennénk…
“ Mindegyikőtök kapott valamilyen szellemi ajándékot Istentől. Ezzel az ajándékkal szolgáljátok egymást, mint hűséges szolgák…” ~ 1 Peter 4:10
Az ő lábainál,
Whitney
