„Testem és szívem lehet, hogy cserbenhagy, de Isten mindig erős kőváram marad, ő az én örökségem örökké.” Zsoltárok 73:26
Az édesapám egy olyan tanácsot adott nagyjából húsz évvel ezelőtt, ami azóta is gyakran eszembe jut. Azt mondta, „Ha Isten a szívedre helyezett egy elhívást, akkor meg fogja találni a módját, hogy gyümölcsözővé tegye.” Nem kell aggódnod amiatt, hogy az elhívás eltűnik, vagy lejár a szavatossága. Meglehet, hogy az időzítése nem egyezik a tiéddel, vagy nem olyan, amilyennek elképzelted, de ha hűséges és türelmes vagy a magvak, amelyeket Isten ültetett a szívedbe azzá nőnek majd, amivé Ő szeretné.
Ez az én történetem a megváltásról és a megtöretésről: meddőség és veszteség kombinálva annak a megtanulásával, hogy hogyan bízzak Isten jóságában.
Tudom, hogy ez közhelynek számít, de már nagyon fiatal korom óra szerettem volna anyuka lenni. Isten egy részemet szülővé teremtette. Évekkel később hozzámentem egy fantasztikus férfihoz, és tudtam, hogy együtt csodálatos gyerekeket nevelünk majd fel. Azonban ez nem úgy történt, ahogyan én azt elképzeltem. Ehelyett amíg minden barátunknak sorban születtek a babái, mi hónapról hónapra vergődtük át magunkat az újabb és újabb negatív terhességi teszteken, míg végül kiderült, hogy velem van a baj. Aztán vizsgálatok jöttek, és kezelés, majd újabb vizsgálatok, és még több kezelés – a végén úgy tűnt, hogy a szülőség álma egyre jobban és jobban kicsúszik a kezeink közül. A meddőség sötét üressége bevette magát az életünkbe.
Minden olyan reménytelennek tűnt.
Olyan összetörtnek.
Olyan rettenetesen szomorúnak.
És ez vette át az irányítást az életünkben. A kezelések, a vizsgálatok, a gyógyszerek, a beosztások, a visszatartott lélegzetek, hogy vajon ez az egész beválik-e – nem tudtunk másra gondolni. Tudtam, hogy Isten anyukának hívott el. Akkor meg miért nem működött? Miért nem tudtam betölteni az elhívásomat? Egyszer teherbe is estem. Annyira örültünk neki! De a terhesség 9. hete környékén minden olyan gyorsan megváltozott; ekkor megtudtuk, hogy a mi tökéletes kisbabánk szívverése, amely csupán két héttel azelőtt erős volt, most megszűnt létezni. Az orvosom szavai csengtek a fülemben, ahogy a kimerevített monitort bámultam: „Sajnálom. Nincs szívverése. A babájuk elment.” Nem tudtam hová lenni a bánattól, és olyan mélyen meggyászoltam a babánk elvesztését, hogy elnyelt a depresszió örvénye.
A meddőség és a vetélés szociális tabutémák, vagyis az emberek nagy része nem szereti emlegetni őket egy hétköznapi beszélgetés során. Egy bizonyos ponton, a sötétség legmélyén azt vettem észre, hogy teljesen elszigetelődtem. Nem csak szociálisan, de Istentől is. A szülőség iránti megszállottságomból harag és fájdalom fakadt. Anélkül, hogy észrevettem volna, a gyermeknevelésre tett kísérleteim életem legfontosabb részévé váltak, és ez felemésztett. Az érzések, melyek a meddőséget és a vetélést követték (gyász, harag, kétség, féltékenység, depresszió és elszigeteltség) kezelhetetlenné váltak. Az én drága férjem és családom minden tőlük telhetőt megtettek annak érdekében, hogy támogassanak. De ez mégsem volt elég. Rá kellett jönnöm, hogy muszáj komolyan az Úrra támaszkodnom ahhoz, hogy ezen a sötét időszakon túljussak. Feladtam a vágyamat, hogy babám foganjon. Ahelyett, hogy azt imádkoztam volna: „Uram, kérlek, adj nekem egy kisbabát!” inkább így kértem: „Istenem, kérlek, te vedd a karjaidba az én mennyei babámat, mert én nem tehetem!”
A vetélésemet követő időszak végül szellemi értelemben életem egyik leggazdagabb időszakává vált. Megtanultam, hogy igazán Istenre kell támaszkodnom, és bízni benne, hogy Ő gondoskodik majd rólam. Ahelyett, hogy állandóan energiát feccöltem volna a teherbeesésbe, inkább a Vele való kapcsolatomra fókuszáltam. A hitem nőtt. A házasságom megerősödött. A depresszióm elhalványult. Elkezdtem észrevenni Isten jóságát magam körül. Ez annyira ironikus: pont a meddőségem vezetett egy ilyen gyümölcsöző szellemi időszakhoz. Habár a személyes és szellemi megváltás, amit tapasztaltam már önmagában elég elképesztő volt, a történetem itt nem ér véget. Egy kis idővel később megint teherbe estem, de ez most más volt. Semmi vizsgálat, semmi kezelés. Majd egy egészséges, tökéletes, gyönyörű kisfiúnak adtam életet. Amikor az üres, gyermektelen kezeim helyett azt kezdtem el figyelni, ahogy a Teremtő a tenyerén hord, az egész gondolkodásom megváltozott. Felismertem, hogy micsoda ajándékot kaptam a megtörtségemen keresztül. Isten mély vizeken vitt át engem, és lehetővé tette, hogy a hitben növekedve jobb feleség, anya és ember legyek. És, ahogyan azt az édesapám is már jóval korábban megmondta, Isten lehetővé tette, hogy beteljesüljön az az elhívás, amelyet ő helyezett a szívemre, így szülő lehettem. Habár nem akkor történt, amikor én szerettem volna, és egyáltalán nem úgy, ahogyan azt én elképzeltem, mégis megtörtént.
Isten fogta a megtörtségemet, és megváltotta. És tökéletes lett.
„Testem és szívem lehet, hogy cserbenhagy, de Isten mindig erős kőváram marad, ő az én örökségem örökké.” – Zsoltárok 73:26
Alázatosan az Övé,
Greer
Greer egy pásztor lánya, valamint tanító, aki az Államok déli részén él férjével, fiával, egy kutyával, három macskával, két békával és egy hallal. Lehet, hogy ez kész állatkertnek tűnik, de ő mégsem cserélne senkivel. Egy non-profit, oktatással foglalkozó alapítványnál dolgozik igazgatóként. Természetéből adódóan igazi imaharcos, és gyakran azon kapja magát, hogy a nap (vagy az éjszaka) apró pillanataiban találja meg legjobban Istent. Greer hálás azokért az erős nőkért, akiket Isten helyezett az életébe, hogy bátorítsák és támogassák őt, és nagyon szeret új embereket megismerni, illetve látni, ahogy Isten munkálkodik az életükben.
Fordította: Szabó Anna
