Miért csüggedsz el, lelkem,
és miért nyugtalankodsz bennem?
Bízzál Istenben, mert még hálát adok neki,
az én szabadítómnak és Istenemnek!
Zsoltárok 42:12
A veszteség és magány folyamatosan jelen levő valóságok. Bár eheti tanulmányunkat az ezekkel kapcsolatos témával zárjuk le, életünkből nem tudjuk kizárni őket.
A veszteség érzését már tinédzserkoromban megtapasztaltam. Annak ellenére, hogy idővel eloszlott lelkemben a bánat, félelem és kétségbeesés sötét és nyomasztó fellege, olyan mély sebeket hagyott bennem, hogy időről időre felnőtt életemet is befolyásolta.
A magány érzése sem idegen számomra. Emlékszem, amikor szüleim elkísértek egy bentlakásos iskolába Afrikában, abban a pillanatban amikor családomat távozni láttam, a magány érzése hatalmába kerített. Zárkózottként nem volt egyszerű számomra barátokat szerezni – mai napig sem az, – azonban mindannyian vágyunk arra, hogy emberekkel kapcsolatban legyünk. Van bennünk egy Isten-adta vágy arra, hogy ismerjenek és szeressenek minket, hogy érezzük mások értékelését, megbecsülését, és befogadjanak minket.
A magány és veszteség életünk részévé válhat rövidebb- vagy hosszabb időszakra. A Zsoltárok könyvében nem kell sokáig keresnünk ahhoz, hogy lássuk ahogyan a szerzők kiöntik szívüket a keserűség, félelem, összezavartság és kétség érzéseivel. A 42. Zsoltárban Dávid elismeri, hogy olyan mélyen bánkódott, hogy könnyhullatása olyan volt mint egyetlen élelemforrása.
A kétségbeesés csapdája
Attól a pillanattól, hogy a bűn Ádám és Éva által világunkba érkezett, a veszteség és magány érzése folyamatos része a megtört emberi mivoltunknak: egy élet elvesztése, munka vagy anyagi veszteség, az ártatlanság és bizalom elvesztése, az öröm és nyugalmunk elvesztése.
A veszteség és magány szörnyű érzéseket vonnak maguk után. Olyan dolgokra bírnak rá minket, amelyek ártalmasak számunkra és nem dícsőitik Istent. Többen hajlamosak vagyunk elmerülni érzéseinkben, a keserűség és kétségbeesés mocsarában, és hagyjuk, hogy ezek az érzelmek megfosszanak energiánktól, önfegyelmünktől, motivációnktól és a magunk felől való gondoskodástól.
Egyesek mindent megtesznek azért, hogy elkerüljék a magányt, vagy a veszteség érzését. Ez jelentheti azt, hogy kapcsolatból kapcsolatba lépnek, vagy hogy folyamatosan körülveszik magukat emberekkel. Mások hazudnak, lopnak, vagy manipulatívakká válnak azért, hogy elérjék céljaikat, vagy a mások elismerését.
Az igazi reménység szabadokká tesz
Van egy fontos lecke amit megtanulhatunk Dávidtól, mégpedig azt, hogy soha nem engedte meg magának, hogy elmerüljön a kétségbeesésében. Mindig visszatért az egyetlen igazsághoz, amely őt – és minket is – szabaddá tette. A mi reménységünk Isten! Minden esetben Isten!
Miért csüggedsz el, lelkem,
miért nyugtalankodsz bennem?
Bízzál Istenben…
A 42. Zsoltárban Dávid két ízben is saját lelkére beszél, arra bátorítva magát, hogy bízzon Istenben.
„Hite a félelmeivel viaskodik, reménysége pedig szomorúságaival vitatkozik.” C.H. Spurgeon
Miért? Mert annak ellenére, hogy elveszíthetünk mindent ami földi, nem veszíthetünk el semmit, ami lelki. Minden ami örökkévaló, biztonságban van. Nem veszíthetjük el lelkünket, vagy megváltásunkat, mert a mi Istenünket nem veszíthetjük el! Ezért irántunk tanusított szeretete és hűsége sziklaszilárd. Mivel Isten mindenütt jelenvaló, az Ő jósága és megnyugtató jelenléte állandóan körülvesz minket. Az Ő könyörületessége nem inog meg, és az Ő ereje elkísér, hogy felemeljen és hordozzon minket.
A megtörtség minden esetben veszteséget és magányt eredményez minden ember számára, kivétel nélkül. De akik segítségül hívják az Úr nevét megnyugvást és bölcsességet kapnak a mához, és erőt a holnaphoz. Ezáltal dícsérjük az Urat, és meg fogjuk tapasztalni az Ő szent örömét.
Jézusra figyelve,
Jen
Fordította: Vasadi Dubován Judith
Forrás: http://lovegodgreatly.com/loss-and-loneliness/
